Legrissebb bejegyzések

Híradó:

Mivel elég anarchista módon irogatok (nem időrendben), így a kézenfekvő modul (Recent Post) nálam nem műkődik, a legfrissebb bejegyzések nem a legújabb események. Emiatt hoztam létre ezt a kis beköszönőt, ahova belinkelem a legutóbbi bejegyzéseim, itt láthatjátok frissült-e valamivel a blog.

Picasara felraktam egy videot Abuék koncertjéről amit Csabi vett fel, amíg én Sanyan nyaraltam:
Abuék koncertje (2011.02.09.) Hozzáadva: 2011.03.02.

Idősorrenben haladok most, így nem adok ide linkeket.

2010. május 27., csütörtök

Iroda szépülés - lakásnézés

Nem kellett sokat várni az iroda bútorzatának fejlesztésére, ma délután kaptunk 2 új asztalt. Mivel se a sofőr, se a tolmácsom nem volt a közelben, így egyedül álltam neki az elrendezéshez, mire megjöttek már minden a terveim szerinti helyen volt. Holnap kell majd vennünk 2 széket, szemetest, ruhafogast. Később meg majd egy szekrényt a dokumentumoknak, teának, kv-nak. Nem ártana egy mobil légkondi sem, mert még csak 26°C volt ma, de már majdnem elviselhetetlen az irodában a levegő.



Persze ma se töltöttem túl sok időt bent, inkább a „terepet” jártam. Jártamban-keltemben találkoztam az alábbi teherautóval, ami érdekes módját választotta a lepakolásnak. J




Este Dzsoni (tolmács) nézett egy kiadó lakást. A taktikánk az, hogy előbb ő megnézi, készít pár fényképet, nehogy láttamra felverjék egyből az árat a tulajdonosok és ha a képek alapján megfelel, akkor megnézem én is. Nos, ez egyelőre nem nyerte el a tetszésem (2 hálószobás, nappalis, kis konyhás), lesz ennél jobb is szerintem. J





2010. május 26., szerda

Saját Iroda

A Vevő már régóta követelte az Egitől, hogy a szerződésnek megfelelően küldjön szakértőt a site-ra, ami be is következett a megjelenésemmel, de megfelelő helyet elfelejtettek biztosítani. Így az első 2 hetemet egy olyan szobában tölthettem, már amikor bent tartózkodtam, ahol 14 íróasztal volt elhelyezve, 4-5 fix arccal, sok vendéggel. Ki volt rakva egy Tilos a Dohányzás felirat is, de bagóztak rá. Szó szerint. Legtöbbször mikor bementem egyenesen az ablakhoz rohantam és teljesen kinyitottam. Volt egy hölgy, aki csak nézegette a 12”-os kis gépét, chatelt, vagy rosszabb esetben énekelt. Ebéd után volt a legnyugisabb, akkor 3-4 kínai az asztalra borulva aludt. Egy fickó szinte egész nap valami netes játékot nyomott. A legrosszabb az volt, amikor a velem szemben lévő asztalnál ülő emberkéhez odajött 2-3 melós és elkezdtek vitatkozni valami tervrajzon. Plusz a cigi, plusz az éneklő nő, és az ordibálás. Elég jól tűrtem, de épp a héten jutottam el oda, hogy ellenlépéseket fogok tenni. Gondoltam, ha a nő énekelhet, akkor én hallgatok majd Vágtázó Életerőt…és nem fejhallgatóval. Ha cigiznek én fingani fogok (az egyik konszolidált kinézetű mérnök egy ebéd után akkorát böffentett, hogy majd leestem a székről meglepetésemben). Esetleg fingás helyett odahívom a cigizőt a Tiltó felirathoz és készítek róla fényképet, amit majd szépen kinyomtatok és kiragasztom a falra. No, ilyen és ehhez hasonló terveket szövögettem, mikor szóltak, hogy tudnak helyet biztosítani az egyik szerelő cég szálláskörzetében. Már majdnem oda értünk, amikor kiderült, hogy se internet, se telefon. Gyorsan visszafordultunk. Miután ezt szóvá tettük, akkor a szerelő cégnek eszébe jutott, hogy a 2-es toronyhoz felvonuló másik szerelőcég irodája még majdnem üres, mert még nem kezdődtek el a komolyabb munkálatok (csúsznak a tervhez képest). Nem kellett messze mennünk, csak a szomszédba, ahol nem ígértek semmit, de végül túlszárnyalták a reményinket. Délután szóltak, hogy van hely számunkra. Nem túl nagy, de külön szoba. Addig megfelel, amíg elkészül (a tervek szerint 2 hónap múlva) a végleges Irodaház, ahol majd kapunk rendes irodát. Másnap el is foglaltuk, bepakoltuk kevéske cuccainkat, kiépítettük a hálózatot, nyomtatókat, routert beállítottuk. Persze mindezt a tolmácsomra (Mr. Zhang) bíztam, mert nem ment minden simán, kellett a pekingi és az itteni rendszergazda is. 



A sofőr (Mr. Yang) befészkelte magát a szófára, melyen szépen szundikált is ebéd után.



 Mr. Zhang (Dzsoni) elkészítette nekem az első itteni teámat is. Nem sajnálta belőle a jó minőségű zöld teát, de errefelé ez a szokás, nem is álmosodtam el délután, az tény. J



A bútorzatot még fejleszteni kell, ha nem tudnak szerezni, akkor majd veszünk. Isten se egy nap alatt teremtette a világot. J

2010. május 23., vasárnap

Peking - Nyári Palota

Vasárnapra a Nyári Palota megtekintését tűztük ki célul. Sajnos már az elején elkövettük a szokásos hibánkat. Sokáig aludtunk, későn és bőségeset reggeliztünk, ami után muszáj volt kicsit pihenni. Így mire összeszedtük magunkat majdnem 11 óra lett. Elég sokat metróztunk, nem is tudtuk pontosan melyik megállónál kell leszállni, de sikeresen eltaláltuk. A kijáratnál riksások vártak, hogy elszállíthassanak jó pénzért a palotához, de ezt az élményt egyelőre kihagytuk. Vettünk 2 jeges vizet, gondoltuk az elég lesz, majd 10 percnyi séta után odaértünk a bejárathoz. 12 óra, meleg, óriási bejárandó terület, fényképezésre alkalmatlan idő, de egyszerűen képtelenek vagyunk kora reggel felkelni és útnak indulni. Kicsit töprengtünk, hogy az alapjegyet vegyük-e meg és a külön belépőket majd bent, de végül a teljes mellett döntöttünk (árban nincs különbség, csak ez utóbbinál hajt a kényszer, ha már kiadtuk rá a pénzt, akkor nézzünk is meg mindent). Csabi előző este utána olvasott a helynek, állítása szerint az egyik uralkodó úgy döntött szeretne itt egy palotát, nagy tóval. Így is lett, tehát a képeken látható nem kisméretű tó mesterséges. A domb, amin a palota áll pedig a kitermelt talajból épült. A Nagy Fal után már nem lepődök meg olyan könnyen semmin, de ez azért megint a nehezen feldolgozható/felfogható kategóriába tartozik a méretek miatt. Részletekbe menően nem írom le mit milyen sorrendben próbáltunk bejárni. Miután már eléggé kimerültünk úgy döntöttük megmutatjuk milyen kemények vagyunk és megkerültük a tavat is. Igen ám, de kihagytuk az egyik legimpozánsabb épületet, amihez nem találtuk a feljáratot, pedig a környékén bolyongtunk, de elvesztünk a kis ösvények sokaságában. Én már feladtam volna, de Csabi nem hagyta, így fellépcsőztünk a majdnem a legmagasabban lévő Buddha Templomhoz is. Felérve le is ültünk lógatni a nyelvünket és hagytuk a szellő simogassa megizzadt arcunkat. Becsukott szemmel akár azt is képzelhettük, hogy az isteni szobor legyezget minket. Az biztos, hogy megérte eljönni, ha választani kell, akkor inkább kétszer a Nyári Palota, mint a Tiltott Város. Igaz, hogy itt is rengeteg ember van, de sokkal tágasabb a tér, változatosabb a környezet, az épületek. Szép íves hidak, márvány hajó (ami sajnos nem úszik), sárkányhajók, velencei érzést sugalló vízparti boltocskák, Buddha templom és még sorolhatnám. Az viszont tény, hogy egy délután kevés erre, csak nagy loholással lehet körbejárni. Íme pár kép ízelitőül:

Velencei hangulat
 



A változatos környezet számomra vonzóbbá tettea híres Tiltott Városnál

Éppen csak elfértem


Hihetetlen, hogy ez mesterséges tó

A végeláthatatlan folyosó - az uralkodó esőben is el tudjon sétálni a palotából a márványhajóhoz

Sárkányhajó

Márványhajó

A több szintes pagoda, amit majdnem nem néztünk meg a fáradtság miatt

Egyike a sok hídnak

Romantikázni is kiváló hely


Az oroszlán híd, amin elvileg nincs 2 egyformára faragott szobor

Sok lépcső várt még ránk a tetejéig

Kár lett volna kihagyni


2010. május 22., szombat

IT Center

Újabb hétvége, újra Pekingben. Egy jó ideig az utolsó is, mert beindult a munka az erőműben, szombaton is be kell járni majd. Úgy döntöttünk, hogy ideje körbenézni mennyibe kerülhetnek az elektronikai holmik, már csak azért is, mert Szilvi már kiutazásom előtt nyaggatott, hogy neki szüksége lenne egy fényképezőgépre és időt, energiát nem sajnálva ki is választott 2 Sony típust, amik közül rám bízta a választást. Kínai kollegánk (Jancsi a Yang Chengren névből) elmagyarázta, hogy juthatunk el az egyik legnagyobb IT Centerbe, ahol aztán minden kapható, amit Kínában gyártanak elektromos készüléket (még nem kínait is). Lehetne busszal is menni, de inkább a metróra szavaztunk, az egyszerűbbnek tűnt. Egyszer kellett csak átszállni és legalább nem kockáztatjuk azt, hogy időnk nagy részét dugóban ácsorogva töltjük. Megpróbáltuk felvértezni magunkat arra ami vár majd ránk, de messze felülmúlta elképzeléseinket amibe belefutottunk. 8-10 óriási alapterületű, többszintes épületek, egyet is elég sok idő végigjárni, így meg se próbáltuk az összeset. Valószínűnek tartottuk, hogy túl sok különbség nem lehet se a kínálatban, se az árban.



Az elsőbe benézve egyből nekünk estek az agresszív eladók. Rengeteg kis üzlet egymás mellett, pultok, asztalok, rogyásig megpakolva, vagy ízlésesen üvegkalickákban kiállítva a termékek. Megpróbáltuk az első támadási hullámot kikerülni és picit bentebb jutni, de nem volt könnyű. A szemkontaktust elkerülendő csak magunk elé tudtunk nézni, így viszont nem láttuk azt amiért jöttük. Lopva felpillantottam és megláttam egy Sony logót, odasiettem és örömmel konstatáltam, hogy kapható az a típus ami Szilvinek tetszene (dsc hx5). Sokáig nem nézelődhettem, ott termett egy eladó kérdezte mit szeretnék, mire én rámutattam a gépre. Boldogan vigyorgott, látva a potenciális vásárlót bennem, de nem tudhatta, hogy csak terepszemlén járunk még. Szerettem volna megtudni mennyibe kerül, amire mondott egy árat, de hozzátette, hogy a végső árat a főnöke tudja majd megadni, kövessem. Jobban szemügyre véve ez nem is boltocska volt, hanem egy nagyobb kirakat, 4-5 vásárlócsalogató eladóval. A vásárló besétál a vonzó kirakatok közé, egyből rátapadnak és viszik a tényleges boltba, ami ebben az épületben a fényképezőgépek terén a 11. emeletet jelentette. Először is átvágtattunk a nagy alapterületű épület túlsó végébe, az útvonal során számtalan árus próbált elkapni minket, mint az ösvény mellett lévő dzsungelből kinyúló indák, karmok, csápok. Sikerült a lépést tartani a kiválasztottal, aki a liftekhez vezetett minket. Mindegyik tömve volt, nagy nehezen sikerült bepréselődnünk egybe. Kissé meg voltunk szeppenve, felkészültünk lelkileg minden eshetőségre. Lehet felvisznek, jól elvernek, elveszik a pénzünket és majd kidobnak egy emeleten. Nem ez történt. A liftből kilépve egy nagyobb folyosóra kerültünk amiből sok kisebb-nagyobb bolt nyílt. A bolt talán nem a megfelelő kifejezés, inkább próbateremnek lehetne nevezni, tárgyalóval. Asztalok, székek, eladók, körben a vitrinekben a különféle portékák.


Mi is le lettünk ültetve egy asztalhoz, jött is egy angolul érthetően beszélő árus, kezében a Sony dsc hx5-el. Prórbálgattam, pár fénykép, video, majd az ár. Olcsóbbnak tűnt, mint otthon, ráadásul még nem is alkudoztam (bár később arra rájöttem, hogy nem is igazán van rá lehetőség itt). Egy hibát vettem észre, hogy video készítésekor a bal mutatóujj pont eltakarja a mikrofont, ha kényelmesen akarja az ember megfogni a gépet. Ezt jeleztem is a fazonnak és kérdeztem van-e a másik típusból, a Sony Nex-3-ból. Mivel ez még nagyon új típus, nem nagyon hittem pozitív válaszban, rázta is a fejét, hogy sajnos az még nem jelent meg, nem kapható. Sajnálkozva felhúztam a vállaim és mondta,, hogy akkor majd legközelebb. Nem volt erőszakos, jó kibúvókat sikerült találnom a vásárlás alól. Kedvesen megmutatta merre a lift és utunkra engedett. Átsétáltunk egy másik épületbe, érdekes módon már ott is mindenki Sonyt akart nekem eladni. Biztos van valami hálózat amin értesítik egymást. Pár eladótól megkérdeztem van-e Nex3-asuk, nyugodt voltam, mert tudtam, hogy nem kapható és nem kell alkudozásba, menekülésbe kezdeni majd. Az egyik épület 5. emeletén találtunk sok-sok éttermet és mivel már megéheztünk, így ki is választottuk a számunkra szimpatikusnak tűnő kínai McDonalds-ot (gyorsétterem). Egész finom volt az egytálétel. Miután elfogyasztottuk, összeszedtük magunkat és visszametróztunk a szállodába.

2010. május 20., csütörtök

Pank-rok

Tegnap este mikor éttermet kerestünk a magyar kollégámmal és a tolmáccsal, a szállodával párhuzamos utcában láttam egy kis gitárboltot, de nem akartam feltartani a többieket, így csak megjegyeztem, hogy majd egyik nap benéznék oda. Nem kellett sokat várni, a mai vacsora után Mr. Yanggal (pekingi irodából) betértünk felmérni az árakat. Egy akusztikus gitár 450 jüanba (13500 Ft) került. Megkérdeztem mennyi a Fender, azt hittem csillagászati ára lesz, de 1400 jüant (42000 Ft) mondott az eladó. Gondoltam magamban, ez úgy Fender, ahogy én Jimi Hendrix vagyok és mosolyogva hátrébb léptem. J Kérdezték ki akarom-e a próbálni, szabadkoztam, hogy nem ittam még semmit, meg ezer éve nem játszottam már, mire Mr. Yang majdnem elrohant sörért. J Jött a következő kérdés, hogy milyen stílust szeretek:

 -  Pank-rok.

Kikerekedett szemek.

- Paaank rok.

Tolmácsomnak halvány lila gőze sincs mi az, az eladó meg nem érti (amúgy kb. 20 éves srác). Ejj, miként magyarázzam el.?

-  Grín Déj! (próbáltam artikulálni)

Láttam a felcsillanó fényt a szemeiben, amire gyorsan reagáltam, széttárt ujjakkal felfele kezemet a fejem tetejére raktam.

 -  Ahá pank rok (mosolyodott el az eladó)

Úúúú, vazze, én is ezt mondtam, na mindegy. Nagyon megörültünk egymásnak, hogy végre rájöttünk és kiderült neki is tetszik, egyedül csak a tolmács állt értetlenül, fogalma sem volt miről társalgunk. Főleg mikor jött a meglepő kérdés az eladótól: Ska?
Micsoda? Ska? Tudod, mi az a ska? Hát persze, hogy szeretem! Ez hihetetlen, eljövök Kína egyik szegletébe, ami nem túl sűrűn lakott „kisváros” az itteni léptékeket tekintve, első utam során ami egy gitárboltba vezet belebotlok egy ska-t, punkot kedvelő srácba! Gyorsan megérdeklődtem, hogy van-e kínai ska, mert ha igen, akkor nekem kell. Válasza nem lepett meg: nagyon kevés van és szinte csak Pekingben kapható a lemezük. Remélem majd tudnak nekem szerezni később, nagy csemege lesz. J
A srácnak eszébe jutott valami, előkapott egy cd-t, amit a barátjától kapott kölcsön, megmutatta, hogy ismerem-e: Rancid. Majdnem seggre ültem. Ilyen nincs. Az egyik kedvenc punk zenekarom legutolsó lemezét dugják az orrom elé a „kommunista” Kínában. Mi jöhet még ezek után? A gitározás. J Gyorsan a kezembe nyomtak egy akusztikus gitárt, de látták, hogy nem áll kényelmesen, így megragadtak egy elektromosat és felinvitáltak egy rozoga lépcsőn az emeletre, ahol egy kis mini próbaterem fogadott: dobszerkó, 2-3 erősítő. Bedugták a gitárt és a kezembe nyomták. Mit tud ilyenkor a szerencsétlen, ezer éve nem gitározó, szégyenlős ember tenni? Visszanyúl a minden zene gyökerét jelentő blues-hoz és elkezd egy alapot nyomni. Az eladó leült a dob mögé, kicsit fülelt, aztán elkezdett dobolni. Ezzel persze engem teljesen összezavart, így gyorsan abba is hagytam. Utána próbálkoztam még 1-2 dalrészlettel, ami eszembe jutott, szerencsétlen mire rájött mit játszok és csatlakozott volna én már be is fejeztem. J Megkértem őket had járjak hozzájuk hetente 1x gyakorolni, aminek nagyon örültek. Miután kiderítettem, hogy van zenekaruk is, látatlanban (hallatlanban) is meghívattam magam a koncertjükre, ha lesz. Mindegy mit játszanak, élménynek jó lesz. J

2010. május 16., vasárnap

Simatai Nagy Fal

Amíg én Yinchuanban ismerkedtem a tereppel, addig Csabi megszerezte a vasárnapi programunkhoz a pekingi iroda vezetőjének kocsiját (Buick családi autó) és sofőrjét (Mr. Chen).  Így nyugodtak lehettünk, hogy oda visz minket ahova szeretnénk és még sokba se fog kerülni. 150 jüant kellett volna adnunk, hogy vasárnap is dolgozzon, de annyira meg voltunk elégedve, hogy végül 200-al jutalmaztuk meg. A taxi kb. 400-ba került volna. A plusz pénzt alig akarta elfogadni, a következő héten mindig hangosan, széles mosollyal üdvözölte Csabit. Útitársként hozzánk csapódott még a szintén pár hete érkezett német pénzügyis is, Nicolas. Kicsit féltünk tőle, mert elmondása alapján, bár nem látszott rajta, gyakran járt túrázni. Csabi még csak-csak edzésben van, de én szinte semmit nem mozgok, így nem tudtam mennyire bírom majd a lépést tartani vele. Miután helyet foglaltunk a tágas kocsiban, előkerültek a térképek, hogy megmutassuk hova is szeretnénk eljutni. Először a német kolléga varázsolt elő egy útikönyvet, melyen megleltük a célpontot és a hozzá vezető autópályát, ami még csak szaggatottan volt jelölve, de a könyv se idei kiadvány volt. Ezután próbáltuk megfejteni Pekingből hogy juthatunk ki arra az útra. Igen ám, de a térkép bent volt a kesztyűtartóban, amit éppen az imént zárt be ragasztószalaggal a sofőr. Óvatosan feltépte és kikotorta belőle, majd visszanyomkodta a szalagot. Kicsit tartanom kellett a térdemmel, hogy ne bukjon le újból. Miután sikerült nagyjából meglelni a megfelelő útvonalat, biztos, ami biztos beüzemeltük a GPS-t is. Azért írtam többes számot, mert a sofőr nem értett hozzá, egyszer megvették, de nem használta. Ezután elindultunk a kb. 100km-re lévő Simatai Nagy Falhoz. Pekingből viszonylag elég jól kivergődtünk, bár néhol elbizonytalanodott a sofőr, egyáltalán nem ismerte az új autópályát. Kb. félúton járhattunk, amikor a GPS benyögte: forduljon balra 100m múlva. Ez annyira lesokkolta Mr. Chen-t, hogy azonnal félrehúzódott és megállt a leálló sávban. Kétségbeesetten elővette a térképet és forgatta, hogy hol lehetünk, hisz előttünk 100m, az autópálya nyíl egyenesen halad tovább letérő nélkül. Próbáltuk magyarázni neki, hogy semmi gond, nyílván a régi főút van még csak a GPS programjában, de nehezen értettük meg vele. Pedig pár hónapja már angol tanfolyamra is jár. Végül Nicolas kikapcsolta a GPS-t és intett, hogy menjünk. Nemsoká fel is tűnt egy tábla mely jelezte úticélunk közeledtét. Megérkezve örömmel láttuk, hogy csak kevés kocsi áll a parkolóban, nem kell félnünk, hogy nem tudunk megmozdulni a sok turistától. A jegy megvétele után kis türelmet kértem, mert úgy éreztem nem cipelhetem végig a nagy falon a terhemet. Alapos kutakodásom során se sikerült azonban papírt találnom, így majdnem kudarcba fulladva mentem vissza társaimhoz, de szerencsére a wc bejáratánál belebotlottam egy kínai családba, akiknek elmutogatva sikerült megértetnem miben szenvedek hiányt. Kaptam is 2 méternyi segítséget tőlük, így megkönnyebbülten vághattam neki a napi kalandnak. 




A Simatai Nagy Falat 2 részre osztja a gáttal tóvá duzzasztott folyócska. A nyugati lankásabb terepen fut végig, mintegy 20, többnyire épen maradt őrtoronnyal. A keleti oldalon 15 romosabb torony található, igaz sokkal meredekebb, 1000 méteres hegygerincen. A kettőt a folyón átívelő kötélhíd köti össze.




A puhányabbak libegővel, az edzettebbek gyalog juthatnak fel, mi az utóbbit választottuk. Kb. 15 perces séta után érkeztünk fel a keleti falrészhez. Pár percnyi szusszanás után nekivágtunk a meredek, hol lépcsős, hol sima, tornyokkal szaggatott fali túránknak. Gyönyörködhettünk volna a szép tájban, ha nem lett volna párás (Nicolas szerint szmogos) a levegő, ami miatt sajnos le kellett mondanunk a völgy látványáról. Annak viszont örültünk, hogy amiért idejöttünk az valóban igaz: kevés a turista, nem tapossák egymás sarkát, mint a Pekinghez közelebb lévő Nagy Fal szakasznál. Azon mosolyogtunk, hogy Kínát nem tudták leigázni és ennek szimbóluma is lehetne a nagy fal, de a Coca Cola ezt is meghódította.




Többször is megkérdeztük egymást, hogy amellett, hogy elismerjük, hogy lenyűgöző ez a Nagy Fal, de hogyan gondolhatták, hogy ez megállíthat bárkit is? Ezt a hosszú frontszakaszt miként gondolták védelmezni? Sebaj, iszonyatos anyagi és emberi áldozatokkal alkottak valamit, amit az utókor csodálhat, de sok haszna nem lehetett. Sok árus se zaklatott a portékájával, a karckészítő is békésen véste újabb művét az elhaladtunkkor. 




Mivel mi sokszor megálltunk fényképezni, lihegni, így többnyire Nicola várt ránk. 




Csabinak sikerült lencsevégre kapnia az utolsó munkást, akinek elfelejtettek szólni, hogy már vége a császárságnak, nem kell tovább éíptenie a nagy falat. 




Miután elérkeztünk az utolsó toronyhoz, ami még fel lett újítva, megfordultunk és megkezdtük a hullámvasútozást visszafele. 




A folyóhoz érve függőhídon kelhettünk át, persze előtte meg kellett váltanunk hozzá a jegyet. 




A túloldalon is hasonló kaptató várt ránk, nem akartunk gyengének mutatkozni, így haladtunk tovább Nicolas-val. Szerencsére Ő is kifulladni látszott, így közösen megegyeztünk, hogy sokkal másabb ez az oldal se lehet, meg már a sofőr is biztos vár minket, így ennyi elég volt a Nagy Falból, menjünk vissza. Többféleképpen is le lehet jutni: sétálva, libegővel, vagy ami a legszimpatikusabbnak tűnt, drótkötélen lecsúszni. Természetesen nem hagyhattuk ki ezt a lehetőséget. A kötél átívelt a tóvá duzzasztott folyó felett, mintha a semmibe veszne a vége. A siklás gyors volt, hamar átértünk.




Onnan viszont csak hajóval lehetett tovább haladni. Viccelődtünk is, milyen ötletesek, hogy fent elszedik a 15 yüant a siklásért, itt meg majd jó sok pénzt a hajóért, mert más választásod nincs. Szerencsére nem trükköztek, az ár tartalmazta a túlpartra szállítást is.




Hamarosan be is siklott a jármű és elvitt a gáthoz, onnan visszasétáltunk a parkolóba a kocsihoz. Hazafelé nem nézelődtem, békésen szunyókáltam.

2010. május 15., szombat

Pekingi állatkert


Yinchuani kiruccanásom után a hétvégét ismét Pekingben töltöttem, ahol Csabi már várt a következő látnivalókkal. Szombatra az állatkertet tervezte be, sok alkalmunk úgy se lesz látni kínai óriás pandát élőben. Várakozással teli keltünk útnak, mert amit a google-on olvastunk, az több, volt, mint ígéretes. 89 hektárnyi területen 450 féle szárazföldi és 500 féle vízi élőlény található, összesen több mint 14500 állat. Képzeletünkben megjelent a tágas kifutón fel alá rohangáló dél-kínai tigris, a békésen heverésző panda, nagy pocsolyákban dagonyázó orrszarvú. Felbátorodva a múlt heti tapasztalatokon, ismét metróval keltünk útra, de ezúttal rossz irányban indultunk a megállóból, így kicsit sétálni kellett a párás időben mire megleltük a bejáratot.  Nagy tömeg várt a pénztárnál, de reméltük, hogy ez majd enyhül valamelyest a hatalmas területen. Eleinte nem akart csökkenni, gyorsan tovább is haladtunk a kis ketrecekbe zárt állatok előtt, gondolva az igazi kifutók majd bentebb lesznek.

 Próbáltuk gyorsan megkeresni a pandákat, mert kíváncsiak voltunk rájuk. Mikor megleltük őket, sajnos csalódnunk kellett. Igaz, valóban aranyosak, de nagyon bánatosnak tűntek, nem sok mozgásterük volt. Nem lehet igaz, hogy ez a pár szenvedő példány jelenti a nagy pekingi állatkert fő látványosságát?!

 












 Mentünk hát tovább, amíg meg nem leltük az olimpiára épült panda-házat. Ami fogadott: bűz, pára, tömeg és mocskos üvegfal mögött, viszonylag nagy területen néhány kószáló, falatozó panda.


Ekkor már kezdett érni bennünk a gondolat, hogy nem azt kapjuk amire eleinte számítottunk. Felkutattuk a nagymacskákat, szegények pár négyzetméteres kalitkában jártak fel, alá, szinte faltól falig értek. 


Hol van a hatalmas kifutó? Sehol. A nagy terület nem az állatok miatt van, hanem az embereknek. Sok füves park, virágok, fák és miniatűr kalitkák, depressziós állatokkal. A lényeg, hogy az emberek nyugodtan piknikezhessenek, kiteríthessék pokrócaikat, elővehessék elemózsiás kosarukból az ételt, italt és jól érezzék magukat. Az állatok közérzete másodlagos. Az aquatikum lett volna még talán érdekes, de oda olyan drága volt a belépő, hogy nem mertük bevállalni, mi van, ha ott is hasonló látványba ütközünk, mint a szárazföldieknél? Így gyorsan megnéztünk még 1-2 sínylődő, vegetáló élőlényt és kimenekültünk az állatkertből.



Szerintem az 1/3-át se láttuk, de nem voltunk többre kíváncsiak. Az egyik kínai kollegám mondta, hogy az állatkert közelében van egy nagy „bevásárlóhely”, ahol sokféle ruhát lehet olcsón beszerezni. Ez nem a nyugati turistáknak van, hanem a helyieknek, de ha igazán jó áron szeretnénk megvenni a kínai „gagyit”, akkor itt érdemes. Kis keresgélés után meg is találtuk, melyben segítettek a nagyobb szatyrokkal velünk szembe áramló emberek. A „piac” több épületből áll, melyek 5-8 emeletesek. Minden szinten külön osztály, női-férfi ruha, cipők, divat, stb. Egy szinten legalább 100 árus összezsúfolva, az általuk alkotott folyosókon 2 ember alig bír elmenni egymás mellett. Mindegyik ugyanazt árulja, pólók, farmer, zoknik. Pólót szerettem volna venni, de csak mintás, színes van, amelyik meg nem, az galléros, vagy műszálas. Az élmény leírhatatlan, senki nem fogta fel eddig ésszel, akinek meséltük, Csabi barátnője se, csak mikor pár napra kijött meglátogatni. El is ismerte: nagyon durva. Képet nem készítettünk, az úgy se adná vissza az élményt.