Punkrock koncert

2 hete mikor a klubban jártunk az egyik falon, a wc előtt egy plakátra lettünk figyelmesek. A pekingi Reflector zenekar dec. 5-ei fellépését hirdette Yinchuanban. Belépő 50 jüan. Úgy gondoltam ez kihagyhatatlan számomra, láthatok élőben egy kínai punk zenekart.

Délután már izgatottan vártam mikor indulhatunk a buliba. Kollégám átküldte sms-ben a helyszín címét és mondta, hogy 8-ra érdemes odamenni. Fél 8-kor leintettünk egy taxit, mutattuk a címet neki, gondolkodott merre lehet, aztán elindult. Kicsit kanyarogtunk erre-arra, látszódott, hogy nincs teljesen képben. Végül kiértünk egy nagyobb kereszteződéshez, ahol a sarkon látható volt a Live Music felirat, előtte kisebb csoportosulás. Boldogan vigyorogtam a taxisra, kezébe nyomtam a pár jüan fuvardíjat és Csabival röhögcsélve a várakozók felé vettük az irányt. Vajon el tudunk vegyülni a „tömegben”? Természetesen minden szempár ránk tapadt, főleg, hogy nem sétáltunk tovább, hanem megálltunk. Elég hideg volt, a kapu csak nem akart kinyílni, már kezdtük szidni Dzsonit, hogy miért küldött ide ilyen korán minket. Egyre többen gyűltünk már össze, de még így is csekély létszám ahhoz képest, hogy egy pekingi zenekar lép fel. Próbáltunk ismerős arcokat keresni a klubból, de csak kíváncsiskodó szempárokat találtunk. No meg 1-2 érdekes öltözetű leányzót. Nem-nem punkok voltak, hanem combig érő csizmás, miniszoknyás, óriás műszempillás csajok. Már-már kezdtünk kételkedni, hogy biztos punk buli lesz-e. Álldogáltunk, nevetgéltünk, egyszer csak odajött egy fiatal szemüveges srác és kérdezte elég érthető angolsággal, hogy van-e már jegyünk. Mivel a válaszunk nemleges volt, így megmutatta a sajátját, hogy nézzük meg, olyan, mint egy személyi (ID), PUNK tagokká válunk.

Pár szót még váltottunk, aztán elköszönt, visszament a haverjaihoz. A sorban kiszúrtunk egy csajt, aki nem tűnt kínainak (göndör barna haj), mikor felénk fordult 100%-ig meggyőződhettünk, hogy nem az, valószínűleg orosz lehetett (nagy kampós orra volt). Időközben befutott pár ismerős a klubból (2 pincér srác, meg a haverjaik). Az egyik (hívjuk Cingárnak, mert a nevét sajnos még nem sikerült megjegyeznem) hátulról mögém lopakodott és eltakarta a szemem, hogy találjam ki kicsoda. Gondban voltam, mert sejtettem ki az, de mivel nevét nem tudtam, így csak vártam, hogy elengedjen. Mivel angolul nemigen tud, így kicsit nehézkesen, de megértettük vele, hogy nincs jegyünk, segítsen majd szerezni/venni. Végre kinyitották a kaput és elkezdtek beáramlani az emberek. Már majdnem minket is beszippantott a hely, mikor odalépett hozzánk oldalról Cingár és kihúzott a sorból: segít jegyet szerezni. Bement a jegyárusokhoz, mi meg oldalról néztük, ahogy fogy a sor és már csak páran vannak kint. Ekkor feltűnt ismét kezében 2 jeggyel. Csabi oda akarta adni neki az árát, de mondta, hogy nem kell, ingyen szerezte. Bent egy kellemes hely fogadott minket, no meg sok vizslató szempár. Reméltük, hogy a koncert alatt nem minket fognak nézni. Elég nagy szórakozóhely, de a színpad picurka és alacsony. Kivetítőn a zenekar klippjeiből és interjúkból láthattunk ízelítőt. Nem tűntek rossznak, kifejezetten Green Day utánérzés volt. Szinte már vártam mikor csendül fel a When I come Around. Ilyen helyeken soha nem érzem jól magam üres kézzel, így gyorsan mentünk gondoskodni róla, vettünk 1-1 üveg Harbin-t (kínai sör a foci VB-n is látható volt a reklámjuk). Pár százan lehettünk, kezdtek türelmetlenek lenni az emberek, így felvonták a vásznat és bevonult a zenekar. A szöveget nem értettük, de a zene fülbemászó volt, szinte mindegyik ismerősnek tűnt. Nem voltak rosszak, sőt! A közönség az első akkordoktól a végéig tombolt, kínai viszonylatban. Voltak pogózók, első sorban csápolók, folyamatos színpad mászás (stage diving). Néha kedvem lett volna csatlakozni, de féltettem a 40 kilós srácokat. Nagy örömömre 2 ska-punk dalt is nyomtak, 1-2 srác mókásan próbált ska táncot előadni, no ekkor már csak nagyon pici tartott vissza, hogy megmutassam nekik hogyan is kell azt. Az az egy ok, hogy így is a figyelem központjában voltunk, ha beállok táncolni akkor senki nem figyel a zenekarra. Nagyon zavarban lettem volna. Otthon csak egy lennék a tömegből, itt viszont kivételes. A lényeg: kihagytam a táncot, inkább kortyoltam egyet a sörből (sokadik üvegből). Az egyik dal közben az énekes érthetően szólalt meg: Where are you from (honnan jöttetek)? Csabival meglepődve néztünk egymásra, a közönség meg ránk. Hmm. Fenébe, nem sikerült elvegyülnünk feltűnés nélkül. Az énekes kérdésére a klubos ismerősök kórusban kínaiul (bocsi, csak fonetikusan tudom leírni): Sungjálííí (Magyarország)! Asszem elpirultunk, én legalábbis biztos, páran integettek, vigyorogtak, a zenekar meg nyomta tovább a bulit. Egy lírai dalnál a zenekar és a közönség nagyobb része leült és akusztikusban nyomták/énekelték végig. Időközben arra lettünk figyelmesek, hogy mellém állt egy bőrszerkós óriás-műszempillás csaj és gyakran mosolyog ránk. Visszavigyorogtunk, de inkább a koncerttel foglalkoztunk. A buli végén gondoltam egyet: dedikáltatom a plakátot amit még a bejövetelkor nyomtak a kezembe. A zenekar pakolgatott a színpadon, odasétáltam, nyújtom a plakátot. Odarohan egy rendező és elkezd kínaiul kiabálni valamit. Nem igazán értettem, így mondtam neki magyarul, hogy  ne szórakozz én egy külföldi vagyok, nekem lehet dedikáltatni. A rendező beláthatta, hogy nem fogja megértetni magát velem, legyintett és elvette a plakátot és aláíratta a zenekartagokkal.

Ezután büszkén letelepedtünk egy asztalnál és néztük, hogy szép sor gyűlt össze arrébb: ott volt a hivatalos dedikáció. Feltűnt a korábbi óriás-műszempillás csaj és letelepedett az asztalunknál. Próbáltunk kommunikálni, de a legszebb mondata, amit össze tudott kaparni az az, hogy csak nagyon picit beszél angolul. Sebaj, mi még annyit se kínaiul. A sörivásban viszont profinak tűnt…no meg másban is, de arra nem voltunk kíváncsiak. Az első pillanattól kezdve töprengtem kire hasonlít azzal a puffadt kerek arcával, amit félig beárnyékolt a műszempillája, aztán egyszer csak beugrott: Miss Röfi a Muppet Show-ból! Amúgy kemény csajnak tűnt, bőrszerkó, rövid ujjú felső, így látható volt a tetkója a karján, piercing a szájban. Látszólag nem zavarta, hogy nem tudunk beszélgetni, aztán megjegyezte, hogy unatkozik. No de ha nem beszélsz angolul, akkor könyörgöm, miben reménykedsz? Jah, tudjuk, de arra meg mi nem vagyunk vevők Csabival. A koncert végeztével a buli ellaposodott, senki nem táncolt, csak beszélgetős asztalok voltak. Mivel másnap dolgozunk kellett, így felvetettük, hogy távozni kellene. Ebben csak megerősített minket, mikor a Miss Röfi a következő sörét foggal nyitotta fel. Felöltöztünk, kint leintettünk egy taxit, ami egy ideig egyenesen robogott, majd balra fordult a mi utcánkba. Kiderült, hogy nem is annyira bonyolult ide jutni, csak egy kanyar, ha megfelelő irányba indul el az ember. A zenekarról utólag kiderítettem, hogy 97-ben alakult a banda, jártak Amerikában és a Anti-Flag-gel is turnéztak anno. Bővebben itt olvashatnak róluk az angolul tudok:

http://www.rockinchina.com/w/Reflector

 1-2 daluk pedig megnézhető a kínai youtube-on:

http://v.youku.com/v_show/id_XODIwOTU0NTY=.html

http://v.youku.com/v_show/id_XODIwOTU0ODQ=.html

http://v.youku.com/v_show/id_XMjI1OTIxMTA4.html

Illemhelyek, hangok a wc-n

Gyakran előfordul, hogy a kényszer az erőműben a vevő irodájában ér utol minket, nem tudjuk mindig a kényelmes otthoni angol wc-n elintézni. A közös illemhelyen 6 db. guggolós-pottyantós fülke várja a nagyobb dolgokra készülő mérnököket. Csabi kollégámmal megállapítottuk, hogy alapvetően kétféle típusra oszthatóak a kínaiak. Az egyik a szülős, a másik a robbantós.

Szülős: ezt a csoportot értjük nehezebben meg, a csípős menütől nekünk még nem sikerült túl sokszor kemény, szilárd, nehezen kinyomható állagút produkálnunk. Ez a típus általában sok időt tölt bent, tehát van, mikor mi bemegyünk, nekivetkőzünk, felvesszük a síelő pozitúrát és már az öblítéssel is végzünk, mikor ők még mindig ott hangoskodnak a szomszédban. Ugyanis igen jól hallható, hogy éppen milyen fázisban tartanak, kint van-e már a „baba” feje, vagy még csak az első megindító nyomásoknál tartanak. Közben akkorákat nyögnek, ordítanak, hogy szinte látom magam előtt az eltorzult fejüket. Amint sikerrel jár a produkció, kipottyan a „baba”, akkor jön a megkönnyebbült, örömittas felsóhajtás. Ez a folyamat, ahogy említettem igen hosszú ideig el szokott tartani. Néha 2 nyomás közötti szünetben hallom, hogy újságot lapozgatnak. (Erre is kíváncsi voltam, hogy ilyen fárasztó pózban szokás-e olvasgatni, mint nálunk kényelmesen ücsörögve? Szokás.) Mindenesetre irigylésre méltó a teljesítményük, mert mi bár nem szoktunk ilyet produkálni, de általában hamarabb abbahagyjuk a műveletet, mert elfárad a lábunk a guggolásban. Főleg Csabival gyakran előfordul, hogy 10 perces pihenőket iktat be két menet közt.

Robbantós: ez igen ijesztő szokott lenni. Békésen guggolsz a kuckódban, mikor sietős lépteket hallasz és valaki berántja maga után a szomszédos ajtót. Hallod, hogy szinte letépi magáról a nadrágot és szinte még ereszkedik le guggoló pozícióba, mikor iszonyatos hangrobbanással és a megkönnyebbülés már-már kéjes nyögés-sóhajának kíséretében, óriási nyomású gázzal hajtva kifröccsen a híg massza. Szinte ösztönösen felkapod a lábad, nehogy a Te bokád is lefossa, ugyanis ahogy más illemhelyeken, itt is van alul 10 centi rés a szomszédok közt. Nos, ők általában hamarabb végeznek nálunk.

Csabi megfigyelése a következő is: mivel csak 6 wc van kb. 100 embernek, így reggelente gyakran előfordul a telt ház. Ilyenkor ugye az ember lehajol és benéz alul a réseken, hogy melyik ténylegesen foglalt és melyiknél csak el van fordítva a zár. Otthon mit lehet látni ilyenkor? Bokára tolt gatyákat. Itt? Bokára tolt gatyákat és előttük a bokák magasságában csüngő kézfejeket. Ugyanis guggolás közben gyakran előfordul, hogy nem könyökölnek, hanem csak lógatják előre a kezeiket. Egyébként utazásaink során többféle kivitelezéssel is találkoztunk, mármint a wc-k kialakításával. Volt olyan extrém eset is (Pekingben), hogy belépve a pottyantók egyáltalán nem volt elkerítve egymástól, szó szerint nyilvános wc.

Legutóbb mikor Shapotou-ból hazafele megálltunk vacsorázni, ott láttam egy mókás megoldást. Flórinak kakilnia kellett így elvittem a férfi mosdóba. Elég durván nézett ki, nem is igazán mértem fel, csak azt láttam, hogy vannak kb. 1 méter magas fallal körbevett pottyantók. Az egyikbe bementünk és Flórit lógattam a lyuk fölé. Hallottam, hogy bejött valaki és a szemem sarkából láttam, hogy a legbelső ilyen kis fallal körbe vett „karámba” megy be. Mivel Flóri épp végzett, így kihátráltunk a miénkből, de a fickót nem láttam. Neki volt ajtó is, ami a miénkről már „lekopott”, de ez nem ok az eltűnésre, biztos nem térkapuba lépett be. Elnyelte a nagy emésztő? Aztán gyorsan kapcsoltam miért van 1 méteres fal és hova tűnt az ember: leguggolt szarni és a barikád így pont eltakarta. Az igaz, hogy állva a szomszédba át lehet nézni, de sebaj. Így legalább könnyebben megnézhető melyik foglalt. Az alábbi kép Shuidonggou turista központban készült:

A Köd

Reggel a városban haladva is alig lehetett előre látni a nagy ködtől. Mivel itt Kínában a közlekedési lámpák a kereszteződés túloldalán vannak elhelyezve, így egy-egy többsávos útkereszteződésben néha nem is láttunk el addig. A város határában lévő autópálya kapunál hatalmas torlódás, rendőrök irányítgatták, hogy éppen melyik sorból haladhat át néhány autó. Mikor nem figyelt oda a mi sorunkat feltartó egyenruhás, sofőrünk szépen előrébb araszolt és sikerült átcsusszannunk a kapuig. Hátranézve azt láttuk, hogy elkezdik a bójákat a kocsik elé rakni. A jegyadó hölgytől megtudakoltuk, hogy lezárják az autópályát a nagy köd miatt. Gyakorlatilag mi voltunk az utolsók, akik még kihajthattak rá. Az első szakasz a Sárga folyó és tavai mellett vezet, néhol az orrunkig is alig láttunk, azt viszont igen, hogy a másik irányban több kamion összeütközött. Valószínűleg ezért is volt a lezárás. Amint elhagytuk a vizes terepet, mintha kettévágták volna a ködöt, szép napsütés fogadott az erőműben. Pekingből az egyik kínai kollega éppen mára tervezte, hogy leutazik hozzánk pénzt behajtani az erőműtől, de 4 órányi várakozás után törölték a járatát a köd miatt. Egy számomra érdekes dolgot figyeltem meg a közlekedésben. A kínaiak valami okból féltik a lámpáikat, már igen sötétnek kell lenni, hogy felkapcsolják a fényszórókat. Sűrű esőben és ködben viszont egyből benyomják a vészvillogót (elakadásjelző) és úgy haladnak. Autópályán talán még érthető is lenne, de városban? Ráadásul itt ugye gyakori, hogy szembe sávban közlekedik rövidebb-hosszabb ideig egy-egy kocsi. Így elég nehéz a sárga villogó lámpák alapján eldönteni, hogy jön, vagy halad, esetleg ha egyik el van takarva, akkor csak egyszerűen kanyarodni szándékozik? Ebben a nagy ködben is kb. 90%-uk vészvillogózott, és kb. 20% az, amelyik ködlámpát használt. Ez ugye 110%, de valójában csak 100%, mert közel 10% kombinálva használta a ködlámpát és a villogót is, biztos, ami biztos alapon. Azt már talán mondanom se kell melyik látszott távolabbról. Megkérdeztem a kínai kollégáimat is, hogy ez csak helyi sajátosság-e, de azt mondták, hogy nem, ez így van egész Kínában.

Live Bar I.

Közeledett az első hazautazásom ideje és még nem tudtuk rávenni magunkat, hogy eljussunk a Bar-ba megnézni milyen élő zenék szoktak lenni. A heti 6 nap meló után ugye elvileg csak a szombat este lett volna alkalmas, de akkor meg örültünk, ha ágyba esünk és alhatunk másnap délig. Csabi úgy gondolta, hogy mégse lehet az, hogy úgy menjek haza, hogy el se búcsúzunk. Ez tökéletes alkalomnak tűnt a pár hete megtekintett Live bar feltérképezésére is. Mivel szombat délután indult a gépem Pekingbe, így csakis a péntek este jöhetett számításba. Megbeszéltük Dongming-gel (tolmács), hogy este fél 10 körül találkozunk és menjünk együtt. Kicsit keresgélni kellett a lépcsőt ami felvezet a klubhoz, de sikerült meglelni. Mikor beléptünk minden szempár ránk tapadt, érezni lehetett, hogy megállt a hang a levegőben. Aztán a szemek visszatértek a sörösüvegekre és csak lopva tekintettek ránk megint. Leültünk, rendeltünk sört (XiXia-t) és szotyit. Helyi szokásnak megfelelően a héját az asztallapra dobtuk/köptük. A két ismerős pincérsrác boldogan serénykedett körülöttünk és mikor munkájuk engedte a Dongming által igyekeztek dumálni is velünk. A színpadon a tulaj (Lüká) zenélt alkalmi csapattal, egész kellemes volt. Szépen körbepásztáztuk az asztalokat, még nem voltak eléggé felbátorodva az emberek, hogy odajöjjenek hozzánk, csak pár mosolyt sikerült elkapnunk. Azt megfigyeltük, hogy egy-egy társaság maga mellé rendelt egy rekesz sört és abból pótolták a készletüket. Kis poharakba töltögettek szorgosan és ittak, többnyire fenékig ürítve. Azt mondanom se kell, hogy eleve nem voltak hidegek a sörök, de ugye nyáron plusz 30 fok-ban az asztal mellett még melegebbé váltak. Fene az ízlésüket, de legalább mi hideget kaptunk. Pár hete mikor itt jártunk láttunk barbecue készítőt. Kérdeztük a pincér srácot lehet-e enni valamit. Azt mondta, hogy nincs begyújtva, de kedvünkért beüzemeli, így nem sokkal később már hozta is a nyársra szúrt fűszeres sült husikat. A főnök befejezte a színpadon a zenélést és leült az asztalunkhoz. Ahogy telt az idő és fogyott a sör, egyre inkább felbátorodtak, követték a tulajt és több idegen is az asztalunkhoz ült, egy nő meg fényképeket készített. Ez utóbbiról kiderült, hogy a tulaj felesége (Haujuan). Természetesen az új asztaltársaság hozta magával a sörét, és pluszban nekünk is. Onnantól kezdve már nem kellett rendelni magunknak, folyamatosan elláttak. Aki tudott valamennyit angolul az próbált közvetlenül kérdezgetni, de inkább a tolmácsunkat használták. A srácok után lányok is erőt merítettek a sörből és kérték, hogy hagy készítsenek velünk fényképet. Próbáltunk távolságtartóak lenni, de ők nem. 

A főnök felesége (középen) és a feleségének húga is csinált velünk közös képet. Élőben a tulajnő azért jobban néz ki.

Közben újabb zenészek léptek a színpadra. Azt figyelhettük meg, hogy szinte mindenki játszik valamilyen hangszeren, vagy énekel. Kérték játszunk mi is valamit. Csabi kivágta magát, hogy még csak most vett gitárt, előbb meg kell tanulnia. Így rám hárult a feladat, de visszautasítottam, még nem ittam eleget, sokan voltak. Kellemes meglepetésként 2 lány kezdett el zenélni, hagyományos kínai hangszereken. Egyikőjük az 1 húros hegedűn (erhu), másik pedig citeraszerűn (guzheng). Sajnos csak a telefonommal tudtam 1-2 szörnyű minőségű felvételt készíteni, de ismerős dallamot is hallhattunk. Utánuk megint gépről szólt a zene, lassan kezdtek eltávozni az emberek, akik maradtak szinte mind az asztalunknál szorongtak. Az egyik srác (Grisien, nem tudom miként kell leírni) aki teljesen ki volt varra mondta, hogy szereti a blues zenét. Addig-addig kérleltük, amíg felment a színpadra és nagy meglepetésünkre Doors-t énekelt/gitározott és eléggé elfogadható hangon. Lehet mi ittunk már sokat? Ha valaki azt mondja nekem pár hónappal ezelőtt, hogy Kína kellős közepén ülök majd egy éjszakai bárban (ami nekem inkább egy hangulatos klubnak tűnt), s közben egy tetovált karú srác részegen Doorst játszik csak nekünk, hát tuti lehülyézem. Nos, tessék. Hihetetlen. Az a véletlenek (?) sorozata is, ahogy megtaláltam a gitárboltot, a gitárt amit Csabi megvett, ami Lükáé, a srácokat akik ebben a bárban dolgoznak. Ezek nélkül semmi esély nem lett volna, hogy erre az eldugott helyre elvetődjünk. Kezdtünk mi is oldott állapotba kerülni, így már nem úszhattam meg a „fellépést”. Mivel már ezer éve nem játszottam, így csak próbáltam ködös emlékeimben felidézni dallamokat. Nem lehetett túl élvezetes hallgatni, de ennek ellenére megtapsoltak. Erőltették, hogy énekeljek is, de arra már nem lehetett rávenni. 

Csabi 4 körül mondta, hogy neki mennie kell, mert mindjárt elalszik. Én még maradtam Dongminggel, de kb. 10 perc múlva mi is elindultunk. Ennyi erővel akár mehettünk volna együtt is. Reggel próbáltam Csabit felkelteni, de nem sikerült, így egyedül mentem be dolgozni (Dongminggel együtt). Vittem a bőröndömet is, mert délután ugye már repültem Pekingbe. 

Gitárvásár

Csabi elhatározta, hogy vesz egy gitárt. Mondtam neki, hogy tudok a belvárosban egy helyet, ahol jó fejek az eladók és nyugodtan kipróbálhatjuk a hangszereket. Nekem is mennem kellett, merthogy én „értek” a gitárokhoz, melyiket érdemes megvenni. Pénz zsebbe, taxiba vágtuk magunkat, irány a központ. A srácok mosolyogva üdvözöltek. A lógó gitárok közül gyorsan kiszúrtunk egy Fendert (pocsék volt, a srácok mondták is, hogy nem jó), meg még 1-2 másikat, amit érdemes lehet kipróbálni. Felmásztunk a létrán a „próbaterembe”, ahol rám hárult a gitárok tesztelése. Természetesen a dobos srác is feljött és próbált dobolni, de mivel már rég nem gitároztam, sikerült hamar kiesnem a ritmusból így kértem inkább menjen le, ne zavarjon. Akárhogy nézegettem, pengetgettem, igazából egy gitár fogása, hangzása tetszett nagyon, amiről kiderült, hogy nem eladó, mert az a „Mester” gitárja. Hoztak még másik gitárt, de az se tetszett. Felhívták a tulajdonost és azt mondta eladja 1800 jüanért. Ezt mi soknak tartottuk, így elkezdtem alkudozni. Mondtuk, hogy használt gitár, túl drága. Ők azzal jöttek, hogy nézzük meg, eredeti Ibanez pick-up (hangszedő) van benne! Az tény, hogy jól szólt, no de ez azért erős volt. Végül sikerült 1600-ban megegyeznünk. Pengetőt ingyen adtak hozzá, de mondtam Csbainak, hogy vegyen egy húrkészletet is. Az 65-be került volna, de így az egészet 1650-ért sikerült megvenni.

Ezután kérdeztem, hogy ők fel szoktak-e lépni valahol, hiszen elég jól játszanak. Sajnálkozva mondták, hogy Kínában a punk-rock zenét játszók nincsenek könnyű helyzetben, főleg vidéken, nem szoktak fellépni. Viszont van egy Live Bar nevezetű hely, ahol az egyik srác pincérként dolgozik, menjünk el oda, biztos tetszeni fog, mert minden este van élő zene. Kértük, hogy mutassák meg hol van. Fogtak egy taxit és elvittek minket egy lakótelepre. Házak között, egy lépcsőn feljutva kis térre érkeztünk, ahol található a hely. Mivel még csak délután 5 óra volt, így természetesen zárva. Nyitás 9-kor. Semmi gond, mivel mindketten pincérként dolgoznak ott, így hívták a tulajt, hogy 2 külföldit bevinnének. A tulajé volt egyébként a gitár, mint később kiderült. Így kinyitották nekünk az ajtót és körbenézhettünk. Elsőre szimpatikusnak tűnt, a falakon körbe gitárok lógtak, óriási Bob Marley poszter és sok kisebb kép (Nirvana, G’N’R). Mini szinpadon dobok, erősítő, hangfalak és gitárok. Sarokban egy didgeridoo is árválkodott. A székek, asztalok elég viselt állapotúak, de a hely kellemes atmoszférát sugárzott. Ilyen is létezik Kínában? Bontottak nekünk 1-1 üveg Budweisert és megpróbáltunk angolul kommunikálni, ami nem volt könnyű. Kipróbáltam 1-2 akusztikus gitárt, majd ők játszottak 1-2 dalt nekünk. Ideje volt hazamenni, így elköszöntünk tőlük mondva: egy este tuti eljövünk.

Egy görbe este

Előtörténet:

 Az erőműben van egy mérnök, aki felelős a hűtőrendszerért (EGI rendszeréért), azaz a közvetlen kapcsolatunk a Vevővel. Nagyon fontos, hogy milyen véleménnyel van rólunk, mert egyenesen a felső vezetőségnek jelent. Eleinte kicsit alábecsültük szerepét és több tárgyalás során megsértettük, ugyanis akármiről volt szó, ragaszkodott az álláspontjához, amiről kiderült, hogy a nagyfőnökök akarata, tehát nem döntéshozó személy. Több órás értelmetlen győzködés után kérettük a közvetlen vezetőjét, merthogy vele nem lehet tárgyalni. Ezen megsértődött és ott tett keresztbe nekünk, ahol tudott. Miután rájöttünk, hogy „fontosabb” ember, mint amilyennek képzeltük, jött a kiengesztelési stratégia: hívjuk el vacsorára és ígérjünk neki valami ajándékot. Többszöri próbálkozás után végül igent mondott, sikerült engedélyt szereznie a főnökétől.

A helyszín:

 Hosszas tanakodás után sikerült kiválasztani a vacsora helyét, nem messze a lakásomtól a Beijing (Peking) úton lévő elegáns szálloda 2. emeleti éttermi részének egyik különszobájában,. A folyosóról nyíló ajtó egy kisebb terembe vezetett, ahol egy kör asztalnál 10 szék volt elhelyezve. A helyiségből még 2 ajtó nyílt, az egyik a külön mosdó, a másik a pincéreknek, ahonnan az ételeket és italokat hozták be.

Résztvevők:

M. Zoli – minőségellenőr, 2 éve aklimatizálodik a helyi szokásokhoz, elég jól bírja a töményt;

Én -  site manager, töményt nem annyira bírom, de igyekszem helyt állni

Don – M. Zoli jobb keze, tolmács, mindenes, jó tárgyalóképességgel bír, de egyáltalán nem bírja a szeszt, így neki más feladata lesz, mint az itatás

Zhao – eredetileg M. Zoli egyik segédje, de ez időben az erőműben segédkezett a hűtődelta előszerelésnél, Belső-Mongóliából származik, bíztunk a képességeiben, mivel az állandó tolmácsom éppen Pekingben vizsgázott, így rá kellett számítanunk

Yang – a sofőröm, nem ihatott

Jiang „Okoska”– Vevő képviselője

A Mester – Jiang tanára volt

A vacsora:

Péntek délután éppen egy problémás ügyet tárgyaltunk meg a site-on Okoskával és Zolival, ami kicsit elhúzódott, így a másik magyar kollega hazament Zhaoval. Miután végeztünk és sikerült megegyeznünk egy közös vacsorában, Okoskával együtt elindultunk Yinchuanba éttermet keresni. Helyismeret hiányában a sofőrre akartam hagyatkozni, de az általa ismert elegáns éttermet tatarozták, így a vendégünk ajánlott egy szállodát, ami szerinte megfelelő lenne. Nem sokkal érkezésünk után befutott Zhao kollega, akit idő közben telefonon értesítettünk (Sz. Feri már túl volt a vacsorán, így nem jött), valamint a Mester, így kölcsönös üdvözlések után kezdődhetett a kajarendelés, amit rájuk bíztunk. Bár előzőleg Zolival azt mondtuk sört fogunk inni, mert annyira kiszáradtunk, végül pálinka mellett döntöttünk, hogy gyorsabban menjen a leitatás. Ugyanis célnak tűztük ki, hogy padlóra küldjük Okoskát. Amíg az ételekre vártunk, a pincérlányok szorgosan feltöltötték poharainkat finom teával, majd a mindenki előtt elhelyezett kb. 2 decis kis kancsókba került a helyi pálesz, azaz a „baijiu”. Gyorsan jött is az első köszöntő, feles pohár tele, alját odacsapni a középen lévő körüveghez, felállni és fenékig hajtani. Az ételekről nem akarok sokat írni, 7-8 féle fogást hoztak ki, alig fértek el, volt hal, sült galamb, mindenféle párolt zöldség, csípős és kevésbé csípős hús és tészta, no meg az elmaradhatatlan főtt birkahús. Ez utóbbi jól jött, mert van rajta bőven zsír, amivel én jól megágyaztam a baijiu-nak. Okoska viszont nem figyelt a helyes táplálkozásra, annál inkább az ivásra. Mindenkivel koccintgatott, Zoli és én próbáltuk felváltva itatni és amíg bírta Don is. Ugyanis itt az ivászat úgy zajlik, hogy van pár közös kör, utána 1-1 ember kinéz magának valakit és azzal külön iszik. Pl. én felszólítom a Mestert, hogy nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen bölcs emberrel költhetem el vacsorám és ezért szeretnék vele koccintani. Szerényen annyit válaszolt, hogy természetesen Neki az öröm, hogy velünk lehet. Okoska eleinte elég jól állta a próbát, kicsit meg is ijedtünk, hogy kudarcot fogunk vallani. Nem látszott rajta az alkohol hatása, pedig alig evett valamit. Don becsülettel próbált helyt állni és vette is a lapot, egymás után találtunk ki valami apropót, amivel koccinthattunk emberünkkel. Próbáltunk a látszatra is adni és a Mesterével ittunk pár kört. Zhao kollégánk nem a gyors észjárásáról ismert, ráadásul angol kommunikációs szintje se nevezhető túl ragyogónak, így értetlenül nézett ránk miért nem örülünk annak, hogy Egi-sekkel akar külön inni. Talán ezt félre is érthette, mert ezután elég keveset fogyasztott, pedig belső-mongol szervezete biztos többet bírt volna, mint Don. Az idő múlásával örömmel konstatáltuk, hogy a mi arcunk nem annyira vörös, mint Okoskáé, kezd hatni a szesz. Ez persze nem csak bőrszínben nyilvánult meg. Egyre többet beszélt, vizenyősebb tekintettel és elmosódottabb, szélesebb mozdulatokkal, gesztikulálással. Kölcsönösen elnézést kértünk az erőműben előforduló néha keményebb hangnemért, biztosítottuk egymást, hogy az csak a munka miatti stressz miatt van, de magánéletben nincs nézeteltérés. Sőt, ha kiérkezik a családom, akkor meghív majd minket egy vacsorára, neki is van egy 2 éves kisfia. Természetesen ezt nem hagyhatta annyiban a Mester, Ő is azonnal meginvitált, amit nem lehet visszautasítani. Nem vagyok benne biztos, de van egy olyasmi hagyomány is, hogy a tiszteletedet azzal is kifejezed, hogy poharad nem emeled a másik, a magasabb rangú pohara felé. Erre jó példa volt amikor a már jó állapotba került Jiang saját poharát csordulásig töltötte és a mellette ülő Zoli a segítségére próbált sietni. Megpróbálta Jiang pohara alá tartani sajátját, hogy az abból lecsorgó pálinka ne vesszen kárba, de ezt Ő úgy értelmezte, hogy meg akar „alázkodni” és ezt nem engedhette. Gyorsan lentebb eresztette a kezét és közben bőszen tiltakozott és Zoli bocsánatáért esedezett. Miután már elég oldódott volt a hangulat, előkerült a dobókockás játék is. Kis piros műanyag tányér, rajta egy süveg, a süveg alatt 3 kocka. A játék elég egyszerű. Megrázod, megmutatod és aki a kevesebbet dobja, annak kell innia. 2 „szettel” játszottunk, eleinte összevissza, majd szisztematikusan. Az egyik kockakészlet fix embernél volt, a másik pedig járt körbe az asztalnál, míg mindenki sorra nem került. Utána a fix készletet az illető átadta a mellette ülőnek és annak kellett mindenkivel megmérkőznie. Na, ez aztán teljesen rászámolt az ügyfelünkre. Ezt a játékot még a pincérlányok is hitetlenkedve nézték, pedig pár nagy lerészegedésnek már biztos a szemtanúi voltak. Meglepő módon Zolival még elég jól tartottuk magunkat. Elérkezett a pillanat mikor Don és Jiang kettesben kivonultak kicsit sétálni, visszatérve Don jelezte, hogy megegyeztek az ajándékban: egy Iphone 3-as. Ezután egy kicsit szüneteltettük a kockajátékot, helyette a Mester és Tanítványa egy újabbal szórakoztattak minket és magukat. Kő-papír-ollóhoz hasonlatos, csak itt egy népi mondókát kántálnak és a végén 1-1 számot mutatnak (a kínaiak 1 kezükön tudnak számolni 10-ig) és kiáltanak egyidőben. Aki közelebbit mond a két mutatott szám értékéhez, az nyer. A vesztes meg ihat.  Láttuk, hogy Don kollega besokallt, ki is vonult a mosdóba, ahonnan a megkönnyebbülés hangjai törtek elő. Megmosakodva, felfrissülten tért vissza, nem sokkal később követte őt ügyfelünk, aki elég soká került elő ismét. Gyorsan az asztalra borult és csak néha mormogott valamit. A Mester elnézést kért tanítványa „viselkedéséért” és megpróbálta felvenni a versenyt velünk. Előkerültek ismét a kockák, de fokoztuk a tétet. A vesztesnek duplán kell inni, a nyertes csak 1 pohárral. Én kicsit csaltam, egyrészt nem töltöttem tele, csak ¾-ig, meg kértem, hogy kis időt tarthassak köztük. A Mester viszont nem fukarkodott, mikor nyert, ivott becsületesen. Igaz nem érte el Okoska szintjét, de már neki is eléggé homályossá váltak a szemei. Miután a vacsora véget ért, kérte, hogy ha nem gond vigyük el tanítványát egy élénkítő masszázsra, hogy kicsit magához térhessen. Zolival megegyeztünk, hogy én is már másfél hónapja kint vagyok és még nem volt alkalmam kicsit ellazulni, megérdemeljük mi is. A szálloda 4. szintjére kellett felliftezni, ami nekünk nem okozott gondot, de Okoskát ketten vitték, a sofőr és Don, útjukat folyamatos öklendezés hangjai jelezték. Lábmasszáshoz készültünk, így levetettük cipőinket, zokninkat. Zoli megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom az egész nap bakancsban érlelt lábszagom miatt, mert egy illatos lábáztatással kezdődik a kezelés. Már izgatottan vártam hova kell menni, mikor szóltak, hogy 1 órát kellene várni, így csalódottan elkezdtük felhúzni zoknijainkat, aminek meg a szálloda alkalmazottja nem örült, így kérte, hogy menjünk a fürdőbe, amíg szabadulnak fel helyek. Kis habozás után beleegyeztünk így az öltözők felé vettük az irányt. Közben eszembe jutott, hogy egyikőnk se pancsikolásra készült, honnan szereznek fürdőnadrágot? Hamar választ kaptam kérdésemre mikor megláttam a csupa férfi személyzetet. Levetkőztünk, egy törülközőt magunk körét tekertünk és követtük a kínaiakat. A fürdőben 1 nagy medence, 2 kisebb kör alakú, tv, zuhanyzók különféle tusfürdőkkel. A helyieket nézve egy alapos csutakolással kezdtünk, aztán besétáltunk az átlátszó meleg vízbe. Mindenki egy szál kukiban, kivéve a rövidnadrágos személyzet. Fura volt, eddig csak zuhanyzásban volt részem ennyi fasszal együtt, kissé zavarban is voltam, még jó, hogy Zoli velem volt. Egymástól vártuk a biztatást, hogy ez természetes, nem buzi klubba kerültünk. Próbáltunk azért nyugodtnak mutatkozni. Láttuk, hogy a kis kerek medencébe nagyon óvatosan ereszkednek bele, így amikor az egyik kiürült mi céloztuk meg. Óvatosan belenyújtottam, a nagylábujjam hegyét, de gyorsan ki is kaptam, majd lassan ismét bedugtam. Zolival viccelődtünk, hogy csak pár zöldséget, fűszert kellene beledobni és lehetne főzni, olyan forró. Beleülni már nem is mertem, elég volt a lábam leforrázni. Miután rákszínűvé vált a bőrünk abbahagytuk az élvezkedést és arrébb vonultunk. Ekkor szóltak a kollégák, hogy próbáljuk ki a ti a tisztító masszázst. Nem tudtuk milyen lehet, így rábólintottunk. Egy folyosó szerűségben volt elhelyezve 2 sorban néhány ágy, mindenféle kenceolajjal. A férfi masszőrök vártak minket, kiválasztottam egyet találomra és ráfeküdtem hanyatt a frissen leterített fóliára. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam pucérságom miatt, de gyorsan ágyékomra terített egy kis törülközőt. Ekkor az a félelem kerített hatalmába, hogy miként fog a testem reagálni a finom dörzsölésre a 2 hónapos szerzetesi élet után. Nem tartott sokáig aggodalmam, amint elkezdte súrolni a bőröm a kezére húzott dörzskesztyűvel, majdnem felordítottam. A fájdalomküszöbön jártunk, de felülről érintve. Alaposan végighaladt a kezeimen, majd a mellkasom, hasam következett. Lentebb már zavarta a törülköző, így egy laza mozdulattal levette és félredobta, majd folytatta az erőteljes mozdulatokat az ágyékom körül is, majd végig a combomon, lábszáramon. Amikor azt hittem már, hogy végzett és fordulhatok hasra, akkor megállt a combom mellett, egyik kezével határozottan, de lágyan megfogta a herezacskóm, felemelte és alaposan megdörzsölte a szivaccsal. Köpni-nyelni nem tudtam, kétségbeesetten néztem a mellettem fekvő Zolira, aki hasonló szituációba került. Megnyugtatóan hatott, hogy nem csak az én masszőröm kalandozott el. Ezután kérte, hogy forduljak hasra és folytatta a hátamon a kezelést. Néha olyan érzésem volt, hogy nem csak a felső elöregedett bőrréteget gyalulja le, hanem az egész hámréteget. Szépen haladt végig a testemen és a fenékárkomat se hagyta ki, ott is alapos munkát végzett. Azt hittem ezzel véget is ért, de jött a slusz poén. Megállt mellettem és egy fehér tégelyben valami vazelinhez hasonlatos állagú és színű krémet mutogatott, meg 2 színes zacskót, amik elsőre óvszeres tasakok képzetét keltették bennem. Na mondom, itt fekszek hason, seggem tisztára sikálva és mindjárt rám veti magát egy kínai jól bevazelinezve. Annyi a szüzességemnek! Becsuktam a szemem és vártam mi jön. Szerencsére csak testápoló krémet kaptam, amivel alaposan bekente a bőröm. Érzésem, hogy nem csak az öreg bőrt távolította el teljesen jogos volt, helyenként fájdalmasan csípett a krém, jelezve, hogy alapos munkát végzett a masszőr. Oldalra nézve Zoli arcán is hasonló reakciókat véltem felfedezni amikor megmutatták neki is a krémeket. Utólag jót nevettünk ezen, de akkor ott koránt sem éreztük viccesnek. Miután felfrissültünk letusoltuk magunkról a felesleges krémet, felöltöztünk és az előtérben felszedtük a békésen szundikáló Okoskát. Nem volt túl jó állapotban a szálloda előtt leült és öklendezett folyamatosan. A sofőrömet megbíztuk, hogy vigye haza, mi pedig taxiba szálltunk. Másnap Mr. Yang nevetve mesélte, hogy 1 órába telt mire hazafuvarozta Okoskát, mert nem emlékezett merre lakik. Azóta kapcsolatunk békés, nyugodt.

Iroda szépülés - lakásnézés

Nem kellett sokat várni az iroda bútorzatának fejlesztésére, ma délután kaptunk 2 új asztalt. Mivel se a sofőr, se a tolmácsom nem volt a közelben, így egyedül álltam neki az elrendezéshez, mire megjöttek már minden a terveim szerinti helyen volt. Holnap kell majd vennünk 2 széket, szemetest, ruhafogast. Később meg majd egy szekrényt a dokumentumoknak, teának, kv-nak. Nem ártana egy mobil légkondi sem, mert még csak 26°C volt ma, de már majdnem elviselhetetlen az irodában a levegő.

Persze ma se töltöttem túl sok időt bent, inkább a „terepet” jártam. Jártamban-keltemben találkoztam az alábbi teherautóval, ami érdekes módját választotta a lepakolásnak. J

Este Dzsoni (tolmács) nézett egy kiadó lakást. A taktikánk az, hogy előbb ő megnézi, készít pár fényképet, nehogy láttamra felverjék egyből az árat a tulajdonosok és ha a képek alapján megfelel, akkor megnézem én is. Nos, ez egyelőre nem nyerte el a tetszésem (2 hálószobás, nappalis, kis konyhás), lesz ennél jobb is szerintem. J

Saját Iroda

A Vevő már régóta követelte az Egitől, hogy a szerződésnek megfelelően küldjön szakértőt a site-ra, ami be is következett a megjelenésemmel, de megfelelő helyet elfelejtettek biztosítani. Így az első 2 hetemet egy olyan szobában tölthettem, már amikor bent tartózkodtam, ahol 14 íróasztal volt elhelyezve, 4-5 fix arccal, sok vendéggel. Ki volt rakva egy Tilos a Dohányzás felirat is, de bagóztak rá. Szó szerint. Legtöbbször mikor bementem egyenesen az ablakhoz rohantam és teljesen kinyitottam. Volt egy hölgy, aki csak nézegette a 12”-os kis gépét, chatelt, vagy rosszabb esetben énekelt. Ebéd után volt a legnyugisabb, akkor 3-4 kínai az asztalra borulva aludt. Egy fickó szinte egész nap valami netes játékot nyomott. A legrosszabb az volt, amikor a velem szemben lévő asztalnál ülő emberkéhez odajött 2-3 melós és elkezdtek vitatkozni valami tervrajzon. Plusz a cigi, plusz az éneklő nő, és az ordibálás. Elég jól tűrtem, de épp a héten jutottam el oda, hogy ellenlépéseket fogok tenni. Gondoltam, ha a nő énekelhet, akkor én hallgatok majd Vágtázó Életerőt…és nem fejhallgatóval. Ha cigiznek én fingani fogok (az egyik konszolidált kinézetű mérnök egy ebéd után akkorát böffentett, hogy majd leestem a székről meglepetésemben). Esetleg fingás helyett odahívom a cigizőt a Tiltó felirathoz és készítek róla fényképet, amit majd szépen kinyomtatok és kiragasztom a falra. No, ilyen és ehhez hasonló terveket szövögettem, mikor szóltak, hogy tudnak helyet biztosítani az egyik szerelő cég szálláskörzetében. Már majdnem oda értünk, amikor kiderült, hogy se internet, se telefon. Gyorsan visszafordultunk. Miután ezt szóvá tettük, akkor a szerelő cégnek eszébe jutott, hogy a 2-es toronyhoz felvonuló másik szerelőcég irodája még majdnem üres, mert még nem kezdődtek el a komolyabb munkálatok (csúsznak a tervhez képest). Nem kellett messze mennünk, csak a szomszédba, ahol nem ígértek semmit, de végül túlszárnyalták a reményinket. Délután szóltak, hogy van hely számunkra. Nem túl nagy, de külön szoba. Addig megfelel, amíg elkészül (a tervek szerint 2 hónap múlva) a végleges Irodaház, ahol majd kapunk rendes irodát. Másnap el is foglaltuk, bepakoltuk kevéske cuccainkat, kiépítettük a hálózatot, nyomtatókat, routert beállítottuk. Persze mindezt a tolmácsomra (Mr. Zhang) bíztam, mert nem ment minden simán, kellett a pekingi és az itteni rendszergazda is. 

A sofőr (Mr. Yang) befészkelte magát a szófára, melyen szépen szundikált is ebéd után.

 Mr. Zhang (Dzsoni) elkészítette nekem az első itteni teámat is. Nem sajnálta belőle a jó minőségű zöld teát, de errefelé ez a szokás, nem is álmosodtam el délután, az tény. J

A bútorzatot még fejleszteni kell, ha nem tudnak szerezni, akkor majd veszünk. Isten se egy nap alatt teremtette a világot. J

Peking - Nyári Palota

Vasárnapra a Nyári Palota megtekintését tűztük ki célul. Sajnos már az elején elkövettük a szokásos hibánkat. Sokáig aludtunk, későn és bőségeset reggeliztünk, ami után muszáj volt kicsit pihenni. Így mire összeszedtük magunkat majdnem 11 óra lett. Elég sokat metróztunk, nem is tudtuk pontosan melyik megállónál kell leszállni, de sikeresen eltaláltuk. A kijáratnál riksások vártak, hogy elszállíthassanak jó pénzért a palotához, de ezt az élményt egyelőre kihagytuk. Vettünk 2 jeges vizet, gondoltuk az elég lesz, majd 10 percnyi séta után odaértünk a bejárathoz. 12 óra, meleg, óriási bejárandó terület, fényképezésre alkalmatlan idő, de egyszerűen képtelenek vagyunk kora reggel felkelni és útnak indulni. Kicsit töprengtünk, hogy az alapjegyet vegyük-e meg és a külön belépőket majd bent, de végül a teljes mellett döntöttünk (árban nincs különbség, csak ez utóbbinál hajt a kényszer, ha már kiadtuk rá a pénzt, akkor nézzünk is meg mindent). Csabi előző este utána olvasott a helynek, állítása szerint az egyik uralkodó úgy döntött szeretne itt egy palotát, nagy tóval. Így is lett, tehát a képeken látható nem kisméretű tó mesterséges. A domb, amin a palota áll pedig a kitermelt talajból épült. A Nagy Fal után már nem lepődök meg olyan könnyen semmin, de ez azért megint a nehezen feldolgozható/felfogható kategóriába tartozik a méretek miatt. Részletekbe menően nem írom le mit milyen sorrendben próbáltunk bejárni. Miután már eléggé kimerültünk úgy döntöttük megmutatjuk milyen kemények vagyunk és megkerültük a tavat is. Igen ám, de kihagytuk az egyik legimpozánsabb épületet, amihez nem találtuk a feljáratot, pedig a környékén bolyongtunk, de elvesztünk a kis ösvények sokaságában. Én már feladtam volna, de Csabi nem hagyta, így fellépcsőztünk a majdnem a legmagasabban lévő Buddha Templomhoz is. Felérve le is ültünk lógatni a nyelvünket és hagytuk a szellő simogassa megizzadt arcunkat. Becsukott szemmel akár azt is képzelhettük, hogy az isteni szobor legyezget minket. Az biztos, hogy megérte eljönni, ha választani kell, akkor inkább kétszer a Nyári Palota, mint a Tiltott Város. Igaz, hogy itt is rengeteg ember van, de sokkal tágasabb a tér, változatosabb a környezet, az épületek. Szép íves hidak, márvány hajó (ami sajnos nem úszik), sárkányhajók, velencei érzést sugalló vízparti boltocskák, Buddha templom és még sorolhatnám. Az viszont tény, hogy egy délután kevés erre, csak nagy loholással lehet körbejárni. Íme pár kép ízelitőül:

Velencei hangulat

 

A változatos környezet számomra vonzóbbá tettea híres Tiltott Városnál

Éppen csak elfértem

Hihetetlen, hogy ez mesterséges tó

A végeláthatatlan folyosó - az uralkodó esőben is el tudjon sétálni a palotából a márványhajóhoz

Sárkányhajó

Márványhajó

A több szintes pagoda, amit majdnem nem néztünk meg a fáradtság miatt

Egyike a sok hídnak

Romantikázni is kiváló hely

Az oroszlán híd, amin elvileg nincs 2 egyformára faragott szobor

Sok lépcső várt még ránk a tetejéig

Kár lett volna kihagyni

IT Center

Újabb hétvége, újra Pekingben. Egy jó ideig az utolsó is, mert beindult a munka az erőműben, szombaton is be kell járni majd. Úgy döntöttünk, hogy ideje körbenézni mennyibe kerülhetnek az elektronikai holmik, már csak azért is, mert Szilvi már kiutazásom előtt nyaggatott, hogy neki szüksége lenne egy fényképezőgépre és időt, energiát nem sajnálva ki is választott 2 Sony típust, amik közül rám bízta a választást. Kínai kollegánk (Jancsi a Yang Chengren névből) elmagyarázta, hogy juthatunk el az egyik legnagyobb IT Centerbe, ahol aztán minden kapható, amit Kínában gyártanak elektromos készüléket (még nem kínait is). Lehetne busszal is menni, de inkább a metróra szavaztunk, az egyszerűbbnek tűnt. Egyszer kellett csak átszállni és legalább nem kockáztatjuk azt, hogy időnk nagy részét dugóban ácsorogva töltjük. Megpróbáltuk felvértezni magunkat arra ami vár majd ránk, de messze felülmúlta elképzeléseinket amibe belefutottunk. 8-10 óriási alapterületű, többszintes épületek, egyet is elég sok idő végigjárni, így meg se próbáltuk az összeset. Valószínűnek tartottuk, hogy túl sok különbség nem lehet se a kínálatban, se az árban.

Az elsőbe benézve egyből nekünk estek az agresszív eladók. Rengeteg kis üzlet egymás mellett, pultok, asztalok, rogyásig megpakolva, vagy ízlésesen üvegkalickákban kiállítva a termékek. Megpróbáltuk az első támadási hullámot kikerülni és picit bentebb jutni, de nem volt könnyű. A szemkontaktust elkerülendő csak magunk elé tudtunk nézni, így viszont nem láttuk azt amiért jöttük. Lopva felpillantottam és megláttam egy Sony logót, odasiettem és örömmel konstatáltam, hogy kapható az a típus ami Szilvinek tetszene (dsc hx5). Sokáig nem nézelődhettem, ott termett egy eladó kérdezte mit szeretnék, mire én rámutattam a gépre. Boldogan vigyorgott, látva a potenciális vásárlót bennem, de nem tudhatta, hogy csak terepszemlén járunk még. Szerettem volna megtudni mennyibe kerül, amire mondott egy árat, de hozzátette, hogy a végső árat a főnöke tudja majd megadni, kövessem. Jobban szemügyre véve ez nem is boltocska volt, hanem egy nagyobb kirakat, 4-5 vásárlócsalogató eladóval. A vásárló besétál a vonzó kirakatok közé, egyből rátapadnak és viszik a tényleges boltba, ami ebben az épületben a fényképezőgépek terén a 11. emeletet jelentette. Először is átvágtattunk a nagy alapterületű épület túlsó végébe, az útvonal során számtalan árus próbált elkapni minket, mint az ösvény mellett lévő dzsungelből kinyúló indák, karmok, csápok. Sikerült a lépést tartani a kiválasztottal, aki a liftekhez vezetett minket. Mindegyik tömve volt, nagy nehezen sikerült bepréselődnünk egybe. Kissé meg voltunk szeppenve, felkészültünk lelkileg minden eshetőségre. Lehet felvisznek, jól elvernek, elveszik a pénzünket és majd kidobnak egy emeleten. Nem ez történt. A liftből kilépve egy nagyobb folyosóra kerültünk amiből sok kisebb-nagyobb bolt nyílt. A bolt talán nem a megfelelő kifejezés, inkább próbateremnek lehetne nevezni, tárgyalóval. Asztalok, székek, eladók, körben a vitrinekben a különféle portékák.

Mi is le lettünk ültetve egy asztalhoz, jött is egy angolul érthetően beszélő árus, kezében a Sony dsc hx5-el. Prórbálgattam, pár fénykép, video, majd az ár. Olcsóbbnak tűnt, mint otthon, ráadásul még nem is alkudoztam (bár később arra rájöttem, hogy nem is igazán van rá lehetőség itt). Egy hibát vettem észre, hogy video készítésekor a bal mutatóujj pont eltakarja a mikrofont, ha kényelmesen akarja az ember megfogni a gépet. Ezt jeleztem is a fazonnak és kérdeztem van-e a másik típusból, a Sony Nex-3-ból. Mivel ez még nagyon új típus, nem nagyon hittem pozitív válaszban, rázta is a fejét, hogy sajnos az még nem jelent meg, nem kapható. Sajnálkozva felhúztam a vállaim és mondta,, hogy akkor majd legközelebb. Nem volt erőszakos, jó kibúvókat sikerült találnom a vásárlás alól. Kedvesen megmutatta merre a lift és utunkra engedett. Átsétáltunk egy másik épületbe, érdekes módon már ott is mindenki Sonyt akart nekem eladni. Biztos van valami hálózat amin értesítik egymást. Pár eladótól megkérdeztem van-e Nex3-asuk, nyugodt voltam, mert tudtam, hogy nem kapható és nem kell alkudozásba, menekülésbe kezdeni majd. Az egyik épület 5. emeletén találtunk sok-sok éttermet és mivel már megéheztünk, így ki is választottuk a számunkra szimpatikusnak tűnő kínai McDonalds-ot (gyorsétterem). Egész finom volt az egytálétel. Miután elfogyasztottuk, összeszedtük magunkat és visszametróztunk a szállodába.

Pank-rok

Tegnap este mikor éttermet kerestünk a magyar kollégámmal és a tolmáccsal, a szállodával párhuzamos utcában láttam egy kis gitárboltot, de nem akartam feltartani a többieket, így csak megjegyeztem, hogy majd egyik nap benéznék oda. Nem kellett sokat várni, a mai vacsora után Mr. Yanggal (pekingi irodából) betértünk felmérni az árakat. Egy akusztikus gitár 450 jüanba (13500 Ft) került. Megkérdeztem mennyi a Fender, azt hittem csillagászati ára lesz, de 1400 jüant (42000 Ft) mondott az eladó. Gondoltam magamban, ez úgy Fender, ahogy én Jimi Hendrix vagyok és mosolyogva hátrébb léptem. J Kérdezték ki akarom-e a próbálni, szabadkoztam, hogy nem ittam még semmit, meg ezer éve nem játszottam már, mire Mr. Yang majdnem elrohant sörért. J Jött a következő kérdés, hogy milyen stílust szeretek:

 -  Pank-rok.

Kikerekedett szemek.

- Paaank rok.

Tolmácsomnak halvány lila gőze sincs mi az, az eladó meg nem érti (amúgy kb. 20 éves srác). Ejj, miként magyarázzam el.?

-  Grín Déj! (próbáltam artikulálni)

Láttam a felcsillanó fényt a szemeiben, amire gyorsan reagáltam, széttárt ujjakkal felfele kezemet a fejem tetejére raktam.

 -  Ahá pank rok (mosolyodott el az eladó)

Úúúú, vazze, én is ezt mondtam, na mindegy. Nagyon megörültünk egymásnak, hogy végre rájöttünk és kiderült neki is tetszik, egyedül csak a tolmács állt értetlenül, fogalma sem volt miről társalgunk. Főleg mikor jött a meglepő kérdés az eladótól: Ska?

Micsoda? Ska? Tudod, mi az a ska? Hát persze, hogy szeretem! Ez hihetetlen, eljövök Kína egyik szegletébe, ami nem túl sűrűn lakott „kisváros” az itteni léptékeket tekintve, első utam során ami egy gitárboltba vezet belebotlok egy ska-t, punkot kedvelő srácba! Gyorsan megérdeklődtem, hogy van-e kínai ska, mert ha igen, akkor nekem kell. Válasza nem lepett meg: nagyon kevés van és szinte csak Pekingben kapható a lemezük. Remélem majd tudnak nekem szerezni később, nagy csemege lesz. J

A srácnak eszébe jutott valami, előkapott egy cd-t, amit a barátjától kapott kölcsön, megmutatta, hogy ismerem-e: Rancid. Majdnem seggre ültem. Ilyen nincs. Az egyik kedvenc punk zenekarom legutolsó lemezét dugják az orrom elé a „kommunista” Kínában. Mi jöhet még ezek után? A gitározás. J Gyorsan a kezembe nyomtak egy akusztikus gitárt, de látták, hogy nem áll kényelmesen, így megragadtak egy elektromosat és felinvitáltak egy rozoga lépcsőn az emeletre, ahol egy kis mini próbaterem fogadott: dobszerkó, 2-3 erősítő. Bedugták a gitárt és a kezembe nyomták. Mit tud ilyenkor a szerencsétlen, ezer éve nem gitározó, szégyenlős ember tenni? Visszanyúl a minden zene gyökerét jelentő blues-hoz és elkezd egy alapot nyomni. Az eladó leült a dob mögé, kicsit fülelt, aztán elkezdett dobolni. Ezzel persze engem teljesen összezavart, így gyorsan abba is hagytam. Utána próbálkoztam még 1-2 dalrészlettel, ami eszembe jutott, szerencsétlen mire rájött mit játszok és csatlakozott volna én már be is fejeztem. J Megkértem őket had járjak hozzájuk hetente 1x gyakorolni, aminek nagyon örültek. Miután kiderítettem, hogy van zenekaruk is, látatlanban (hallatlanban) is meghívattam magam a koncertjükre, ha lesz. Mindegy mit játszanak, élménynek jó lesz. J

Simatai Nagy Fal

Amíg én Yinchuanban ismerkedtem a tereppel, addig Csabi megszerezte a vasárnapi programunkhoz a pekingi iroda vezetőjének kocsiját (Buick családi autó) és sofőrjét (Mr. Chen).  Így nyugodtak lehettünk, hogy oda visz minket ahova szeretnénk és még sokba se fog kerülni. 150 jüant kellett volna adnunk, hogy vasárnap is dolgozzon, de annyira meg voltunk elégedve, hogy végül 200-al jutalmaztuk meg. A taxi kb. 400-ba került volna. A plusz pénzt alig akarta elfogadni, a következő héten mindig hangosan, széles mosollyal üdvözölte Csabit. Útitársként hozzánk csapódott még a szintén pár hete érkezett német pénzügyis is, Nicolas. Kicsit féltünk tőle, mert elmondása alapján, bár nem látszott rajta, gyakran járt túrázni. Csabi még csak-csak edzésben van, de én szinte semmit nem mozgok, így nem tudtam mennyire bírom majd a lépést tartani vele. Miután helyet foglaltunk a tágas kocsiban, előkerültek a térképek, hogy megmutassuk hova is szeretnénk eljutni. Először a német kolléga varázsolt elő egy útikönyvet, melyen megleltük a célpontot és a hozzá vezető autópályát, ami még csak szaggatottan volt jelölve, de a könyv se idei kiadvány volt. Ezután próbáltuk megfejteni Pekingből hogy juthatunk ki arra az útra. Igen ám, de a térkép bent volt a kesztyűtartóban, amit éppen az imént zárt be ragasztószalaggal a sofőr. Óvatosan feltépte és kikotorta belőle, majd visszanyomkodta a szalagot. Kicsit tartanom kellett a térdemmel, hogy ne bukjon le újból. Miután sikerült nagyjából meglelni a megfelelő útvonalat, biztos, ami biztos beüzemeltük a GPS-t is. Azért írtam többes számot, mert a sofőr nem értett hozzá, egyszer megvették, de nem használta. Ezután elindultunk a kb. 100km-re lévő Simatai Nagy Falhoz. Pekingből viszonylag elég jól kivergődtünk, bár néhol elbizonytalanodott a sofőr, egyáltalán nem ismerte az új autópályát. Kb. félúton járhattunk, amikor a GPS benyögte: forduljon balra 100m múlva. Ez annyira lesokkolta Mr. Chen-t, hogy azonnal félrehúzódott és megállt a leálló sávban. Kétségbeesetten elővette a térképet és forgatta, hogy hol lehetünk, hisz előttünk 100m, az autópálya nyíl egyenesen halad tovább letérő nélkül. Próbáltuk magyarázni neki, hogy semmi gond, nyílván a régi főút van még csak a GPS programjában, de nehezen értettük meg vele. Pedig pár hónapja már angol tanfolyamra is jár. Végül Nicolas kikapcsolta a GPS-t és intett, hogy menjünk. Nemsoká fel is tűnt egy tábla mely jelezte úticélunk közeledtét. Megérkezve örömmel láttuk, hogy csak kevés kocsi áll a parkolóban, nem kell félnünk, hogy nem tudunk megmozdulni a sok turistától. A jegy megvétele után kis türelmet kértem, mert úgy éreztem nem cipelhetem végig a nagy falon a terhemet. Alapos kutakodásom során se sikerült azonban papírt találnom, így majdnem kudarcba fulladva mentem vissza társaimhoz, de szerencsére a wc bejáratánál belebotlottam egy kínai családba, akiknek elmutogatva sikerült megértetnem miben szenvedek hiányt. Kaptam is 2 méternyi segítséget tőlük, így megkönnyebbülten vághattam neki a napi kalandnak. 

A Simatai Nagy Falat 2 részre osztja a gáttal tóvá duzzasztott folyócska. A nyugati lankásabb terepen fut végig, mintegy 20, többnyire épen maradt őrtoronnyal. A keleti oldalon 15 romosabb torony található, igaz sokkal meredekebb, 1000 méteres hegygerincen. A kettőt a folyón átívelő kötélhíd köti össze.

A puhányabbak libegővel, az edzettebbek gyalog juthatnak fel, mi az utóbbit választottuk. Kb. 15 perces séta után érkeztünk fel a keleti falrészhez. Pár percnyi szusszanás után nekivágtunk a meredek, hol lépcsős, hol sima, tornyokkal szaggatott fali túránknak. Gyönyörködhettünk volna a szép tájban, ha nem lett volna párás (Nicolas szerint szmogos) a levegő, ami miatt sajnos le kellett mondanunk a völgy látványáról. Annak viszont örültünk, hogy amiért idejöttünk az valóban igaz: kevés a turista, nem tapossák egymás sarkát, mint a Pekinghez közelebb lévő Nagy Fal szakasznál. Azon mosolyogtunk, hogy Kínát nem tudták leigázni és ennek szimbóluma is lehetne a nagy fal, de a Coca Cola ezt is meghódította.

Többször is megkérdeztük egymást, hogy amellett, hogy elismerjük, hogy lenyűgöző ez a Nagy Fal, de hogyan gondolhatták, hogy ez megállíthat bárkit is? Ezt a hosszú frontszakaszt miként gondolták védelmezni? Sebaj, iszonyatos anyagi és emberi áldozatokkal alkottak valamit, amit az utókor csodálhat, de sok haszna nem lehetett. Sok árus se zaklatott a portékájával, a karckészítő is békésen véste újabb művét az elhaladtunkkor. 

Mivel mi sokszor megálltunk fényképezni, lihegni, így többnyire Nicola várt ránk. 

Csabinak sikerült lencsevégre kapnia az utolsó munkást, akinek elfelejtettek szólni, hogy már vége a császárságnak, nem kell tovább éíptenie a nagy falat. 

Miután elérkeztünk az utolsó toronyhoz, ami még fel lett újítva, megfordultunk és megkezdtük a hullámvasútozást visszafele. 

A folyóhoz érve függőhídon kelhettünk át, persze előtte meg kellett váltanunk hozzá a jegyet. 

A túloldalon is hasonló kaptató várt ránk, nem akartunk gyengének mutatkozni, így haladtunk tovább Nicolas-val. Szerencsére Ő is kifulladni látszott, így közösen megegyeztünk, hogy sokkal másabb ez az oldal se lehet, meg már a sofőr is biztos vár minket, így ennyi elég volt a Nagy Falból, menjünk vissza. Többféleképpen is le lehet jutni: sétálva, libegővel, vagy ami a legszimpatikusabbnak tűnt, drótkötélen lecsúszni. Természetesen nem hagyhattuk ki ezt a lehetőséget. A kötél átívelt a tóvá duzzasztott folyó felett, mintha a semmibe veszne a vége. A siklás gyors volt, hamar átértünk.

Onnan viszont csak hajóval lehetett tovább haladni. Viccelődtünk is, milyen ötletesek, hogy fent elszedik a 15 yüant a siklásért, itt meg majd jó sok pénzt a hajóért, mert más választásod nincs. Szerencsére nem trükköztek, az ár tartalmazta a túlpartra szállítást is.

Hamarosan be is siklott a jármű és elvitt a gáthoz, onnan visszasétáltunk a parkolóba a kocsihoz. Hazafelé nem nézelődtem, békésen szunyókáltam.